Totális eklektika

Jártatok már olyan étteremben, ahol olyan a dekoráció, a környezet, hogy inkább az marad meg, semmint az ott elfogyasztott étel emléke?
Tegnap betévedtem a keszthelyi Sétálóutcán általam nemrég észrevett új önkiszolgáló étterembe. Július óta üzemel, mint megtudtam, én szeptemberben figyeltem fel rá először. Nem túlzás: kultúrsokkot kaptam.
Az utcán az ember a kirakatban fénylő neonfeliratokat látja meg; ott van, hogy OPEN, meg hogy Coffee, a másik ablakban hívószóként villog az, hogy DÖNER, bevallom, nem gondoltam volna, hogy releváns lehet a helyi közönség szempontjából. Továbbá, a bejárathoz közel elhelyezett tábla arról informál, hogy négyféle menüt ehet itt, aki akar: leves, főétel 690, 790, 890 és 990 forintért; az összeállítások korrektnek tűntek. Ennyi előzetes információ után beléptem. Két helyiség, az egyikben maga az önkiszolgáló pult, mögötte a konyha, a másikban stílbútorok: hatalmas asztalok hatalmas székekkel. A falakat - mit falakat, az összes felületet: ajtókat, hűtőket, gerendákat - pedig valami irdatlan mennyiségű dekoráció borítja. Igyeszem az agyammal is feldolgozni a szemem elé táruló látványt, hogy időt nyerjek, gyorsan kiválasztom az ebédemet: májgombóc leves, rakott kel 890-ért. Alig várom már, hogy leülhessek, és végre teljes figyelmemet a tárlatra irányíthassam.
Amit sikerült megnéznem: egy adag gyufagyűjtemény, csokoládék a 60-as évekből, keretezve, üveg alatt. Szír dísztányérok Fátima kezével, aztán különböző festmények, amolyan "nagymama padlásán talált" stílusúak, üveghal gyűjtemény, emlékszem, ilyeneket is láttam a mamánál, régi fotók gyerekekről, csatos üvegek, szódásszifonok, teáskannák, 50-es, 60-as évekből származó plakátok, amerikai reklámtáblák, "Tiszta udvar, rendes ház" felirat, alatta egy "Kérjük a tálcákat az állványra helyezni!" - hoppá, ez nem a kiállítás része. Aztán, régi üdítők, köztük az általam még sosem látott, ám a köznyelvbe az üdítő általános fogalmának szinonímájaként beivódott Bambi, mellete a Róna, arra emlékszem - vagy nyolc féle, mind originál. A plafonról több klasszikus hálós szatyorban lógnak a II. világháború után gyártott magyar termékek: szappan, cipőpaszta, mosópor, cikóriakávé, gyufa, Fecske cigaretta. Egy alvó pózban elhelyezkedő kitömött macska, valamikori tényleges házikedvenc lehet. Egy nagy vitrin mögött hangszerek: hegedűk, gitárok, nagybőgő, cselló. Szentképek, kisebb szobrok, gobelin-képek és egy kettes létra, amiről nem tudom eldönteni, hogy szintén a díszlethez tartozik-e, mígnem egy ember érkezik, felmászik rá és lámpát szerel.
Hogy az étel milyen volt? Jó. Semmi extázis, korrekt. De hát ki vár ma már extázist 890-ért?
Mindenesetre, ma is visszamentem, hogy folytathassam a nézelődést.

Karamellás-mogyoróvajas süti

Már épp térdig jártunk a mogyoróvajban; én is szoktam venni, aztán a barátnőm Kanadából küldött a nyáron három kilót, fél még volt belőle, továbbá a legfiatalabb sógornőm is nekem adományozta az általa terhesen megkívánt, és az "azótarásebíroknézni" kategóriába átigazolt mogyoróvajat.
Nem a sznobizmus mondatja velem, de a kanadai toronymagasan vezeti a mezőnyt. Bizonyos "President's Choice" márkájú, nincs hozzáadott só, cukor, csak száz százalék mogyoró. Úgy üresen kanalazgatva is remek.
Na de egyszer csak eljön az az idő, hogy belássuk: ennyit nem lehet elkanalazgatni, legalábbis mostanában nem. Süssünk belőle hát valamit - csak ne mogyoróvajas kekszet, mert az pillanatnyilag a könyökünkön jön ki.
A vezérhangyát a Blikk Nők Konyha című újságban látott mogyorós karamellkocka indította el: alul vékony réteg kakaós tészta, azon tejszínes karamellben mogyoródarabok. A tejszínes karamell (más arányokkal) megmaradt, a végeredmény egész más.

Hozzávalók:
25 dkg kristálycukor
3 dl tejszín
25 dkg mogyoróvaj
kb.  30-35 deka háztartási keksz

A cukrot egy közepes lábasban karamellizáltam, amikor elolvadt teljesen, beleöntöttem a tejszínt. Addig kevergettem, amíg a hideg tejszíntől összeállt karamell újra fel nem oldódott - ez bizony elég sokáig tartott. Elzártam az edény alatt a lángot, és hűlni hagytam.
Mivel kilós kiszerelésű háztartási keksz van itthon, egy másik zacskóba tettem nagyjából harminc dekányit, és a zacskót kívülről sodrófával püfölve apró darabokra törtem a kekszet. Nem baj, ha nem egyforma, ha netán marad néhány nagyobb, azokat kézzel törjük össze. Amikor ezzel megvoltam, először a mogyoróvajat kevertem a tejszínes alaphoz, majd a kekszet. Folpackkal kibélelt püspökkenyér formába töltöttem, elsimítottam, és hűtőbe tettem. Rohannom kellett, nem volt időm eljátszogatni a simítgatással, így, mondhatni, rusztikus sütit kaptam eredményül.
A forma és a kekszdarabok miatt erősen emlékeztet a majomkenyér, esetleg keksztekercs néven elhíresült süteményre, emlékeim szerint abban egy nap alatt megpuhultak a darabok; nos, ebben nem. Tehát: ha valaki szereti, ha ropog a keksz, kövesse híven a leírást. Aki inkább a puhára szavaz, tartsa melegen a masszát, amíg bele nem keveri a kekszet.
Egyébként fantasztikus; kávé mellé egyenesen veszélyes. Nehéz vele leállni.

A mennyiségeken nyugodtan lehet változtatni; amint a szelet méretéből látható, nem töltötte ki a püspökkenyérformát; következő alkalommal mindenből egy kicsit többet adok hozzá.

Nyerni vagy nyerni hagyni - avagy saláta a hűtőben!

Sakkozik a gyermek. A hármas számú, a kisebbik fiam. Kilenc éves; nagyon érdeklődő természet, rengeteget olvas, fogékony, ugyanakkor rendkívül érzékeny lelkű, alapvetően félénk kisfiú.
Legújabb szenvedélye a sakk. Örömmel vettem, hogy elkezdett játszani, szerintem általános iskolában kötelezően tanítani kellene, olyan sok képességet fejleszt. Emlékszem, én is ennyi idős lehettem, amikor rákattantam a sakkra; apuval feküdtünk a nagyszoba szőnyegpadlóján, köztünk a tábla, úgy tűnt, félig alszik, mégis mindig megvert. Aztán egyszer sikerült mattot adnom neki - máig emlékszem erre a pillanatra -, mire azt mondta: na, úgy látszik, most már oda kell figyelnem, miket lépek...
Aztán hamarosan megnyertem az iskolai sakkbajnokságot, majd a városin (Veszprémben laktunk ekkor) harmadik lettem. De aput nem sokszor sikerült megvernem.
És most én játszom a gyerekkel, de nem tudom, mivel teszek jót: hagyjam magam megverni? Na de mit tanul abból? Tegyek úgy, mintha nem tudnék sakkozni? Jó az neki? Másrészt viszont, ahányszor kimondom, hogy matt, mindig könnybe lábad a szeme, hiába magyarázom el, hogy nagyon ügyes voltál, majdnem te győztél, láttad, egy csomót kellett gondolkoznom, hova lépjek, akkor is csak szomorkodik. Aztán negyed óra múlva újra ott sündörög, hogy akkor játsszunk még egyet. Játssz inkább most Apával - ajánlom fel időnként, Apával valahogy mindig kiegyeznek döntetlenben. Azt azért hozzáteszem, én sem vagyok szadista. Tehát nem ütöm le a gyerek bábúit kárörvendő kacajjal kísérve: ha rossz helyre akar lépni, figyelmeztetem, miért is lesz veszélyben ott az a figura.
- Ezt kaptad apádtól, ezt adod tovább neki - tett ténymegállapítást a férjem.
- Oké, de ha apám nem így játszott volna velem, akkor is jó sakkozó lett volna belőlem? Sarkallt volna arra, hogy még játsszunk, még játsszunk, ha mindig én nyerek?
Bencénél is azt látom, gyorsan fejlődik, egyre ügyesebben játszik. Van úgy, hogy egészen hosszan belefeledkezünk a partiba, és ha ilyenkor jönnek az éhes családtagok, a legjobb, amit mondhatok: saláta a hűtőben, kenyér a kenyértartóban.
Már ha olyan ügyes voltam, hogy előre készültem a vacsorával. Mert a saláták nagyon finomak ugyan, de többnyire akkor, ha pihenhettek néhány órát, és az ízek, ahogy mondani szokás, összeértek.
Jelen variáció ötletdús elnevezése: füstölthúsos krumplisaláta. Kellett hozzá:
1 kiló kifliburgonya
3 szál újhagyma
2 gerezd fokhagyma
füstölt hús
2 ek mustár
10 ek olívaolaj
2 ek citromlé
1 ek szójaszósz (ha nincs, nem baj)
1 nagy pohár tejföl
só, bors
petrezselyemzöld

A kiflikrumplikat kuktában megfőztem - forrás után 5 perccel elzártam alatta a lángot, így éppen megpuhultak. Amikor már ki tudtam nyitni az edényt, leöntöttem a burgonyákról a forróvizet, hideget öntöttem rá, majd amint tudtam, lehúztam a héjukat, falatnyi darabokra vágtam, és amíg hűltek, összevágtam a többi hozzávalót. Ez esetben a füstölthús a pénteken főzött sóletből maradt; a szuper- és hipermarketekben kapható füstölt pulykacomb volt benne például, meg aztán egy kis házi füstölésű angolszalonna, továbbá sonka. Ezek maradékait vagdaltam nagyon apróra, és a krumplihoz adtam. Az újhagymákat vékonyan felkarikáztam, és a többi után küldtem. Egy edénybe tettem a mustárt, belenyomtam a két gerezd fokhagymát, lassan hozzáadtam az olajat, úgy, hogy közben folyamatosan kevertem habverővel. Ezután ment bele a citromlé, a szójaszósz, a só, a bors, végül a nagy pohár tejföl.
A mártást relatíve finoman összedolgoztam a krumplis keverékkel, és a végén még egy kicsit utánasóztam, majd megszórtam apróra vágott petrezselyemmel.

Hagynom kéne nyerni a gyereket?

Update (11.18.): A gyermek megvert. Mármint sakkban. És most örömmámorban úszik.

100.

Gondolkodtam rajta, most erről írjak-e vagy ne, de mivel már Lidércke gratulált is hozzá, úgy döntöttem, nyilvánosan megköszönöm a blogom iránt egyre nagyobb számban megnyilvánuló bizalmat, és azt, hogy olvassátok.
A századik rendszeres olvasóm is megérkezett Aliz személyében, és ez nagy dolog. Mellette pedig ott vannak azok, akik nem regisztráltak ugyan, de gyakran benéznek hozzám, ez összesen már egész szép kis csapat.
Amikor az ember elkezd blogot írni, szinte visszafojtott lélegzettel várja az első kommentet, vizslatja a Google Analytics adatait, hányan nézték, milyen keresőszavakkal találtak rá, honnan jöttek... Aztán, amikor megreked az olvasottság növekedése, elkeseredik, felteszi magának a kérdést, érdemes-e vajon?
De akiben benne él az önkifejezés utáni vágy, az úgyis folytatja.
Amikor azt látja, hogy megint egyre többen olvassák, az öröm mellett megijed: most már azért csak nem irkáhat össze-vissza bármit... Felelőssége van. Ez olyankor nyomasztó, amikor kényes témákba nyúl bele az ember, ám kifejezetten üdítő, ha mondjuk örömét oszthatja meg.
Hát, remélem, a jövőben is fenn tudom tartani az érdeklődéseteket, várok mindenkit szeretettel.
Akkor most egészségünkre!

Tejszínes sütőtökkrémleves

Újra sütőtök, igen! Nem akarok különösképpen ódákat zengeni, de még a főcinikusunk arcán is meglepetté változott a gunyoros arckifejezés, amikor a "Csak nem valami sütőtökös cucc?" kérdés feltevésétől eljutott az első falatig.

Kellett hozzá:

1 sütőtök megsütve

2 liter expressz zöldségalaplé
2 dl tejszín

só, bors

korianderzöld

2 gerezd zúzott fokhagyma

1 ek finom olaj (tökmag, szezám, olíva)

Tálaláshoz:

száraz serpenyőben pirított tökmag, levesgyöngy, leveles tésztából sütött ropogós sajtos kifli...

A zöldséglét nagyobb lábasba öntjük, beletesszük a sütötök húsát, sózzuk, borsozzuk, hozzáadjuk a fokhagymát, a korianderzöldet, forrás után pár perccel botmixerrel pürésítjük, majd felöntjük a tejszínnel. Amikor újra felforr, el is zárjuk alatta a lángot. Meglocsoljuk az evőkanálnyi olajjal, és kész.
Tálaláskor megszórjuk a pirított tökmaggal.

Expressz zöldségalaplé

Bármikor előfordulhat, hogy az ember váratlanul így sóhajt fel: ó, bárcsak lenne itthon egy-két liter zöldségalaplé! Mert mondjuk épp valami gyors krémlevest készítene, amelynek névadó zöldségét nem csak vízzel öntené fel, arra meg már nincs érkezése, hogy kilónyi vegyes zöldséget pucoljon-daraboljon, majd főzzön.
Mert azért az igazi zöldségalapléhez idő kell - pontos recept olvasható például itt. Ehhez az expressz változathoz akár húsz perc is elég. Lehet, hogy sokan úgy érzitek, hogy ez az egész "recept" evidens, de akik most tanulnak főzni, azok számára hasznos lehet.
A titok annyi csupán, hogy kell otthon tartani valamiféle zöldségszárítmányt - például ezt a képen látható Natúr vega-mixet. Ez a termék a következőkez tartalmazza: paszternák, sárgarépa, petrezselyemgyökér, petrezselyemlevél, póréhagyma, zellergumó, vöröshagyma, paradicsom, fűszerek. Nincs benne sem ízfokozó, sem pedig só, a 250 grammos csomag ára eléggé változó, találtam már 560-ért és 760-ért is.
Tehát, ha sürgősen szükségünk van zöldséglére, tegyünk 1 liter vízbe 1-1,5 evőkanál keveréket, és szép lassú tűzön forraljuk fel, főzzük tíz percig, majd letakarva hagyjuk hűlni, ameddig időnk engedi.
Felhasználás előtt leszűrjük, ekkor a visszamaradt darált zöldségből készíthetünk például pestot.

A legegyszerűbb a legjobb: Sport torta!

A novemberi szülinapsorozatot Zsófi zárja, aki most töltötte be 6. életévét. Tavaly óta rimánkodott nekem azért, hogy ha aktuális lesz, az oviba Fekete Péter tortát vigyek, mert az egyik csoporttársa is azt hozott, és olyan finom volt! Mégis milyen? - kérdeztem Zsófit, aki annyit tudott mondani, hogy csokis. Nagyon-nagyon csokis. Kiderítettem, melyik cukrászdából lehet Fekete Péter tortát rendelni, pénteken el is mentem oda, egyrészt, hogy megkóstoljam a sütit, másrészt, hogy keddre elrendezzem a dolgot - ám a cukrászda november 1-jén bezárt, és zárva is tart egészen áprilisig. Szomorú tendencia ez, és sajnos egyre több vendéglátóhely alkalmazza. A helyi lakosok nem tudnak eltartani ennyi üzletet, egyszerűen kénytelenek bezárni még a jó, relatíve színvonalas helyek is.
Amikor a dadust kérdeztem, emlékszik-e erre a nevezetes tortára, egyből vágta: húúú, az nagyon finom volt! Olyan csokis, mint a Sport szelet!
Sport szelet.
Sport szelet!!!
Eszembe jutott, hogy tavaly, a karácsony előtti süteménydömping idején láttam a házilag készíthető Sport szelet receptjét Sajtkukacéknál, ahova Maxtól került, aki Andinál találta. Arra az elhatározásra jutottam, hogy kerek formában készítem el, és torta módjára fogjuk szeletelni. Nagyjából húsz perc munka van vele a csokival való bevonással együtt, és hát... én alig bírtam megálljt parancsolni magamnak. Tulajdonképpen a kókuszgolyó is ugyanebből a masszából készül, csak ezesetben nem kell gurigázni a golyókkal. Szerintem überelte az összes faxnis fondant-os, marcipános tortákat, már ha szabad ilyet mondanom. Az utolsó szeletért közelharcok zajlottak.

Hozzávalók:
50 deka darált keksz
4 ek kakaópor
25 deka vaj (eredetileg margarin szerepel a receptben)
2 dl tej
20 deka cukor
rumaroma (imádom ezt a szót, az aromát ugyan kevésbé, de gyerekek számára készülő tortába nem akartam rumot tenni, meg aztán nem is volt itthon)
A tetejére:
1 tábla étcsoki
2 ek olaj (nem olíva, valami semleges ízű)
tejszínhab

A kekszet összekeverem a kakóporral, majd egy kis lábasban elkezdem melegíteni a tejet a cukorral és a vajjal, addig, amíg a vaj fel nem olvad, a cukor fel nem oldódik. Ekkor hozzáöntöm a kakaós kekszporhoz, és rumaromát is teszek bele. Hogy mennyit? Attól függ, milyen fajta az aroma. Az enyém 2 ml-s ampullás kiszerelésű, mindössze egyet tettem hozzá, elégnek bizonyult. Jól összedolgozom.
Egy 26 centis kapcsos tortaforma aljára sütőpapírt terítek, rányomkodom a masszát, és fóliával letakarva hűtőben dermesztem. (Én előző este összeállítottam, másnap délelőttig maradt a hűtőben.)
Amikor eljön az ideje, előveszem az immár tésztává avanzsálódott keveréket. Kiveszem a formából, tányérra teszem úgy, hogy az alja legyen a teteje (az sokkal simább), lehúzom róla a sütőpapírt. Az étcsokit felolvasztom a tejforraló lábasban, hozzáadom a két evőkanál olajat, és ezzel szépen bevonom a tortát. Mivel a tészta hideg, a vékony réteg csoki hamar megdermed. Ezután lehet díszíteni tejszínhabbal, gyertyákkal, és jöhet az ünneplés.

Kínomban

Van úgy néha (szerencsére tényleg csak ritkán), hogy egész nap ennék. Szoktatok így lenni? Nem vagyok éhes igazán, de úgy ennék valamit, azt viszont nem tudom, hogy mit...
Ilyenkor figyelemelterelés képpen kávét iszom. Persze, estefelé már nem akarok, marad a tea. És csipegetek ebből-abból, aztán meg szemrehányásokat teszek magamnak, hogy hol van itt az önfegyelem, hogyan akarsz lefogyni, te?
A minap is fél délután leforgása alatt kínomban ettem a maradék céklalevesből, pár falatot a rakott krumpliból, csíptem a pizzamaradványból, a frissen sült zsemléből, kanalazgattam a következő napra főzött levesből, a gyerekeknek vacsorára készített tejberizsből, ettem két falatot a kacsacombok alatt maradt hagymás zsírból, fehér kenyérrel, két törést az étcsokiból, pár csipetet a meleg popcornból, egy csemegeuborkát, egy kiskanálnyi paradicsomos pestot, és még mindig úgy ettem volna valamit...
Rendes adag ételt persze nem. Meggyőződésből.
Ez így nem mehet tovább - gondoltam.
Mivel a leves egyik alkotóeleme egy brokkoli rózsái voltak, ott volt az egész szár. Chili és Vaníliánál olvastam nemrég, hogy milyen finom is tud az lenni. Sosem próbáltam, megkérdőjelezetlenül dobtam mindig a kukába, mint használhatatlan alkatrészt. Most alufóliába csavartam, és beraktam a sütőbe, ahol épp sült valami - mellette szépen megpuhult ez is vagy fél óra alatt. Közben három evőkanál kuszkuszt leforráztam kétszer annyi vízzel, megsóztam, lefedtem. A puha brokkoliszárat karikákra vágtam, összekevertem a szépen megpuhult kuszkusszal, és három evőkanál jó fokhagymás tzatzikivel. Hát hogy az milyen finom volt!
Olyan gyorsan megettem, hogy még csak le sem fényképeztem, de képzeljetek el valami szép tányérban fehér joghurtot zöld pöttyökkel, helyenként uborkacsíkokkal.
A tanulság ebben az esetben az, hogy a régi tradíciókat időnként újra kell gondolni. Na persze, most feltaláltam a spanyolviaszt.

Ha a szemed láttára lopnak...

Ma igazi bűnügyi élményem volt. Ilyesfajta történeteket rengeteget írtam annak idején a helyi újságba, én voltam a rendőrségi felelős, jártam a zsarukkal helyszínre, betöréshez, közlekedési balesetekhez, voltam a fogdában riportot készíteni, az ügyeleten, hogy lássam, miként zajlik egy átlag hétköznap ott.
Na de magát a cselekményt élőben látni egész más. Nem nagy ügy, tulajdonképpen, csak egy bolti lopás, de sok kérdést vet fel az emberben.
Tehát, adott egy csapat fiatal roma - két lány, három huszonéves férfi -, akik egy babakocsival érkeznek a helyi Lidlbe. Én a tejespultok környékén figyeltem fel rájuk, a kisgyerek rendkívül bágyadtan ücsörgött a kocsiban, a csapat pedig kirajzott, majd visszatért köré. Aztán az illatszeres/csokis soron már együtt haladtam velük a pénztár felé. "Te hülye, vigyázzá má, kilátszik!" - kaptam fel a fejem a hangos suttogásra, és akaratlanul is odanéztem a babakocsi alsó csomagtartójára, amelyet egy nagy pléd fedett, de mivel az oldala hálós volt, gyönyörűen látszottak a tusfürdők, és vagy húsz tábla Milka csoki. Csak így első pillantásra.
"Ezek lopnak" - tudatosodott bennem, és szorosabban fogtam magamhoz a táskámat. Ráadásul annyira bután és nyilvánvalóan tették, hogy még én is észrevettem, aki naív és jóhiszemű vagyok. A bevásárlókocsiban, amit toltak, egy darab kenyér díszelgett, miközben már a pénztár felé közeledtek. Öten.
Most, szóljak, vagy ne? És ha igen, kinek? Nem láttam sehol senkit, biztonsági őrt, árufeltöltőt sem. Na, majd a pénztárosnak, majd neki mondom. És mi van, ha látják, hogy én fújom be őket, megfenyegetnek, és a tizenöt unokatestvérükkel együtt esetleg bántalmaznak, mondjuk nem is engem, a gyerekeimet, betörik a kocsim szélvédőjét...
Eddig jutottam a morfondírozásban, amikor látom ám, hogy az egyik lány furakodik kifelé a babakocsival a másik pénztárnál, szól, hogy engedjék a sorbanállók, hadd vigye ki a gyereket. Jaj, ne... mondom magamban, szólok, szólok! És indulok épp a pénztáros felé - egy életem, egy halálom, nem leszek gyáva kukac -, amikor látom, hogy egy magas fickó áll a babakocsit toló kiscsaj útjába.
- Jó napot kívánok, hölgyem, X.Y. vagyok, a biztonsági szolgálat vezetője. Kérem, szíveskedjen velem jönni, hozza a babakocsit is. A másik hölgyet, és az urakat is kérném majd, kövessenek, ha fizettek! - szólította fel udvariasan a társaságot. Néhány perc múlva két rendőr is érkezik, a sorbanállók izgatottan suttognak - mint kiderül, többen küzdöttek ugyanazzal a dilemmával, amivel én.
- Nem is volt feltűnő... - jegyzi meg az ismerős pénztáros.
- Szólni akartam valakinek, de nem láttam sehol biztonsági őrt - mondom.
- Persze, bent ül a kis irodájában, és nézi a monitort. Ő másfél hónapja van nálunk, de már annyi tolvajt elfogott... Igen jó szeme van.
Hála Istennek.
Kifelé jövet olyan érzésem van, hogy győzött az igazság. Pedig aztán, mondjuk, a rendőrök felvették a jegyzőkönyvet bent az irodában, mivel húszezer forint alatt van vélhetően a lopott cuccok értéke, a csapat tagjai nem is bűncselekményt, csak szabálysértést követtek el, két hónap múlva kapnak a jegyzőtől egy határozatot, ha megtalálják őket, hogy ejnye-ejnye. Vagy fizessenek meg xezer forint bírságot, amit úgysem fognak.
És ez a meggondolatlan, buta esemény egy újabb csapás annak a roma kisebbségnek, amely becsületesen próbál boldogulni.

Ti mit tennétek, ha a szemetek előtt lopna egy hasonló társaság?


Kép innen.

Anya levese - sült céklapüréből

- Mi az, anya, gyümölcsleves?
- Nem. Cékla.
- Uhh...

Azon gondolkodtam, mi lehet a céklában visszataszító. Miért rázza ki az emberek jórészét a hideg mondjuk egy céklakrém (vagy inkább püré) leves hallatán, még mielőtt megkóstolták volna? Emlékszem, valami amerikai filmben láttam, hogy az ellenszenves figurát, talán adóellenőr lehetett,  Mr. Beetrootnak, vagyis Cékla úrnak hívták, kifejezve ezzel is e remek zöldség iránti közutálatot.
Miért ez a nagy előítélet? A színe gyönyörű. Fergeteges. Az íze enyhén földes, édeskés, de egyáltalán nem durva, otromba, hiszen például levesbe, meleg salátának elkészítve, savanyúságnak, vagy süteménybe keverve is nagyon finom. Aztán nagyon egészséges, bár tudom, ez nem túl izmos érv az utálkozók tábora számára, mert azt mondják, akkor inkább pótolják azokat a vitaminokat és ásványi anyagokat mással.

Ezt a levest két közepes, előző nap megsütött céklából készítettem. (Sütőben, egészben, hámozva, alufóliába tekerve 190 fokon, amíg a villával azt nem éreztem, hogy puha. Több volt, mit egy óra.)
Egy fej hagymát apróra vágtam, kevés olajon megdinszteltem, rádobtam a kockára vágott céklát, átkevertem, és felöntöttem kicsit több vízzel, mint amennyi ellepte, adtam hozzá egy evőkanál szárított zöldséget, sóztam, borsoztam, megszórtam kevés őrölt római köménnyel, negyedórán át forrni hagytam, majd botmixerrel pürésítettem. Ilyenkor, ha túl sűrű, vízzel lehet hígítani. A végén két deci tejföllel krémesítettem.
- Kóstoltad a levest? - kérdeztem életem szerelmét bizakodva.
- Igen  - felelte. - Mondtam is a gyerekeknek: anyátok egy művész. Az utókor ezt biztosan  felismeri majd.

Hát ezért lett ez az én levesem. Ehettem meg majdhogynem egyedül...

Torta No.3.

Ahogy a művészettörténet is a cirádástól az egyszerűig, majd onnan újra a cirádás felé halad, úgy a mi tortáink is ennek szellemében változnak. A két marcipános-rózsásat egy egészen egyszerű követte, amely épphogy csak lett. Mert még volt néhány szelet Torta No.2.-ből, így hát Apa szülinapjára nem szándékoztam újabb adag szénhidrátbombát gyártani. De jött Bence:
- Na, mikor csinálod Apa tortáját?
- Bence, arra godoltam, nem kell még egy torta...
- Nem kell??? De hát SZÜLINAPJA VAN!
Ezt nem lehetett megfellebbezni. Úgyhogy rapid gyorsasággal a következőt hoztam össze:
2 bögre réteslisztet 2 bögre cukorral, 2 bögre darált mákkal, 1 sütőporral, 1 bögre aludttejjel, 3 tojással, 1 citrom reszelt héjával összekevertem, és a 26 centis kapcsos tortaformában 180 fokon 50 perc alatt megsütöttem. (Az eredeti receptben 3 bögre cukor volt és négy tojás, én nem akartam ennyi cukrot beletenni.)
Amikor kihűlt, félbevágtam, és megkentem egy egészen különleges kökény-vadrózsa-őszibarack lekvárral. 
A tetejére nagyon finom csokikrémet sikerült rögtönözni a következőkből:
1 tábla magas kakaótartalmú étcsoki
fél doboz mascarpone (25 dekás doboz fele)
2 doboz habtejszín
1 csomag zselatin fix
porcukor

A csokit felolvasztottam, és amikor már nem volt meleg, belekevertem a mascarponét. A tejszíneket felvertem a zselatin fixszel, majd némi porcukrot is szitáltam bele, és a felét hozzáadtam a mascarponés keverékhez, a másik felét megtartottam a díszítéshez (csak valaki kissé "elkoptatta" időközben...).
A csokis krémet rákentem a tortára, ami megmaradt a tejszínhabból, habzsákba töltöttem, és próbáltam helyes kis díszítőelemekkel ünnepélyesebbé tenni a süteményt. Aztán az egészet egy-két órára hűtőbe tettem.

Szóval, azért csalóka, mert az ember teljesen jószándékúan azt feltételezi, hogy kap egy klasszikus csokitorta szeletet; erre tessék, a tányérján mákos-kefíres süti ücsörög tortának álcázva.
De legalább hamar készen van.

Álmodom

Róla.

Ma betévedtem egy vendéglátóipari szaküzletbe - nem betévedtem, bementem, mert egy Kitchen Aid gép volt a kirakatban, méghozzá a cég 90 éves jubileumára készített Porsche piros színű. Limitált széria.
Na nem vagyok sznob, nem kell a kétezervalahányszáz darabból az egyik, megelégednék ezzel a zölddel, vagy sárgával, vagy krémszínűvel, esetleg csokoládéval... Tulajdonképp piros is lehetne, ha lehetne...
Az eladó rendkívül kedves és készséges volt, persze, kiszolgálnak kiskereskedelmi forgalomban is, és hát bizony, ez a gép, ez maga a tökély. Neki is van, öt éve, minden szombat reggel ő készíti vele az omlettet a családnak (micsoda férfi!), és hát az, amilyen... pffffffff...  De várjak még két hetet a vásárlással, ha javasolhatja, mert akkor lép érvénybe a karácsonyi akció, ami azt jelenti, hogy a vásárolt alapgéphez 40-50 ezer forint értékű tarozékot adnak grátisz.
Várok. Annyit mindenképpen.
Egyszer csak összejön rá az a száznegyvenezer...

Torta No.2.

Nos kérem, ez itt Nóri szülinapi bulijára készült. Khm... hát igen, kicsit elszaladt velünk a ló a díszítést illetően, de az a helyzet, hogy a két kisebb gyerekkel alkottuk, és annyira élvezték a gyurmázást, hogy amíg volt marcipán, addig gyártották belőle a leveleket, szárakat, szirmokat.

A tortalap receptjét Kiskukta blogján találtam, gondoltam, most kipróbálom ezt. Jó választásnak bizonyult, nagyon jó tészta, csak nem másfélszeresre, hanem duplára kellett volna növelnem az adagot, mert nagy kapcsos tortaformában sütöttem, és így bizony kicsit lapos lett. 26 centis formában optimális lett volna.

Annyit változtattam az elkészítés módján, hogy a tojásokat nem választottam szét, egészben vertem fel a cukorral.

Hozzávalók:

3 tojás

20 dkg cukor

23 dkg liszt

2 ek kakaópor

1 dl tej

1 dl olaj

1 sütőpor

Egy edényben összekeverem a lisztet, a kakaóport és a sütőport. Egy másikban a tojásokat nagyon habosra keverem a cukorral (több percen át a legerősebb fokozaton), majd hozzáöntöttem a tejet és az olajat. Ezután hozzáadtam a lisztes keveréket, majd az egészet az alul sütőpapírra bélelt, oldalt vajjal kikent kapcsos tortaformába öntöttem, és 180 fokon kb. 25 percig sütöttem.

A töltelék most is a meggyes-mascarponés-tejszínes krém volt, a bevonáshoz viszont a legutóbbi ausztriai utunk során, az ottani egyik Intersparban zsákmányolt marcipánt használtam.

Ez a félkilós rúd nem volt 3 Euro, és elég volt az egész torta borításához, de még a díszítésre is. A mandulatartalma 27%, ennél van sokkal jobb is, bár az ízét tekintve nagyon finom volt, és legalább nemcsak tömény porcukor, mint a fondant.

Úgyhogy kinyújtottam, a lapot rászabtam a tortára, a maradékot pedig ezúttal a Tescoban vett zöld, piros és sárga ételfestékkel színeztem. És innentől elszabadult a gyurmázó szenvedély.

Konfitált kacsacombok

Két torta között megkívánja az ember a húst, és ez az étel igazán jó választás.
Pár éve, amikor először hallottam a konfitálás szót, komolyan dühös lettem. Vendéglátóipari szakközépben végeztem, az egyik szakmám elméletileg a szakács, és még életemben nem hallottam erről az izéről! Mi a túró az a konfitálás? Valami régi eljárás új neve? Vagy én hiányoztam arról az óráról, amelyiken a többiek ott konfitáltak mindent, ami csak a kezük ügyébe került? Még jó, hogy az érettségin nem ezt húztam, meg is bukhattam volna akár...
Ráadásul az illető, aki a konfitált akármiről beszélt, úgy emlegette, mint a rántotthúst. Éreztem, most ciki lenne rákérdeznem, hogy te, miről van szó? Inkább néztem értelmesen - ezt a tulajdonságomat aktív újságíró koromban magas szintre fejlesztettem -, közben alig vártam, hogy hazaérve rákereshessek a gugliban. És akkor végre felgyulladt a villany; a konfitálás tulajdonképpen zsírban abálás. Tényleg nem tanultam. Viszont láttam a mamánál, hogy készíti a saját zsírjában eltett disznóhúst, szerintem fogalma nem volt róla neki sem, hogy éppen konfitál.
A technológia alapvetően kétféle; a sóval, borssal bedörzsölt húst vagy halat vastag falú lábasba téve leöntjük annyi liba- vagy kacsazsírral, netán olívaolajjal, amennyi ellepi, és vagy a tűzelyen, vaslap alátéttel, nagyon kis lángon, gyöngyöztetve készítjük, vagy sütőben. Ez utóbbi esetben megintcsak kétféle metódusra bukkanhatunk: vannak, akik azt mondják, hogy 100 fok alatt, optimálisan 80 fokon konfitáljunk 3-4-5 órán át, máshol találkozhatunk 140 fokos hőmérséklettel. A 80 fokos iskola hívei azt állítják, hogy 100 fok felett a hús már nem konfitálódik, hanem sül, más lesz a végeredmény. Én a 140 fokos verzióval találkoztam először, így is készítettem a combokat, de legközelebb kipróbálom 80 fokon. Hozzáteszem, hihetetlenül finom, omlós húst ettünk, ha 80 fokon még ennél is jobb lesz...

Hozzávalók:
személyenként 1 kacsacomb
kacsazsír
só, bors
babérlevél
rozmaring ág
1 fej vöröshagyma
10 gerezd fokhagyma

A tiszta combokat bedörzsöljük sóval, borssal, morzsolt babérlevéllel, és lefedve pár órára (éjszakára) hűtőbe tesszük. Ezután a fűszereket letöröljük a húsról. A vastagfalú edény aljába szórjuk a karikára vágott vöröshagymát, rátesszük bőrükkel lefelé fordítva a combokat, közéjük kerülnek a félbe vágott fokhagymagerezdek, nem hagyjuk ki a rozmaring ágat sem, majd leöntjük annyi felolvasztott kacsazsírral, amennyi ellepi. Ez nyilván az edény méretétől, a hús mennyiségétől függ, de minimum fél liter. Három órán át hagyjuk konfitálódni a 140 fokos sütőben.
Nem szabad lefedni.
Amikor kész - a kés akadálytalanul hatol a csontig -, a combokat sütőlapra tesszük, a sütőt grillfunkcióra (ennek hiányában 210 fokra) állítjuk, és tíz perc alatt a bőrt ropogósra pirítjuk.
A húst tálalhatjuk például törtburgonyával és párolt káposztával, vagy hagymalekvárral.

Ha nem azonnali fogyasztásra készül, a zsírban hagyva, hűtőbe téve két hétig eláll - sőt, ha leszűrjük a zsírt, és így öntjük vissza a húsokra, majd a tetejére egy centis rétegben disznózsírt is öntünk, és erre zsírpapírt teszünk, több hónapig is.

Ja, és az a hagymás-fokhagymás kacsazsír friss fehérkenyérrel... arra már szavakat sem találok.

Mákos kevert kuglóf

Vagy kevert mákos kuglóf. Kevert kuglóf mákkal. A lényeg: tíz perc alatt összedobható tészta, háromnegyed óra sütés, és mindenki örülhet.
Hozzávalók:
25 deka liszt
10 deka rétesliszt
20 deka cukor
15 deka darált mák
1 csomag sütőpor
4 tojás
2 kis doboz joghurt
1 deci olaj
1 csipet só

Összedolgozzuk külön a száraz, majd a nedves hozzávalókat, a kettőt vegyítjük, vajazott-lisztezett kuglófformába öntjük (kivéve, ha szilikon formánk van, azt nem kell vajazni), és 180 fokra előmelegített sütőben  40-45 percig sütjük.

Szülinapi Ünnepi Játékok

A tegnapi nappal megkezdődött kis családunkban a szülinap-dömping; Nóra lányom 13 éves lett. Öt nap múlva Apa, majd újabb öt nappal később Zsófika lesz az ünnepelt, úgyhogy a november nálunk egyet jelent a tortamérgezéssel, mert nemcsak a családi köszöntés alkalmával, hanem aztán a barátok/osztálytársak számára rendezett szülinapi bulin is kötelező darab a torta.
Úgy érzem, évről évre ügyesedem, ezúttal megpróbálkoztam a fondant bevonattal Kiskukta receptje alapján, legközelebb pedig a Cserkénél látott pillecukor bevonóval kísérletezem.

Ha valaki figyelmesen nézi, láthatja, hogy nem vagyok egy kimondott képzőművész, nem igazán törekszem a tökéletességre az ilyen kézügyességet igénylő dolgokban; a fondant kicsit szakadozott, és a rózsák széle így cakkos lett, de szerencsére ezt az ünnepelt nem tette szóvá.

A tészta ötletét Wise Lady brownie-tésztája adta, amelyet maga a szülinapos készített el egy nappal korábban önálló sütemény formájában, és annyira ízlett neki, hogy elhatároztam, a tortája is ebből lesz.

A recepten annyit módosítottam, hogy 10 dkg kakaópor helyett 5 dkg-t tettem bele, a mandula pedig teljes egészében kimaradt. Lett helyette marcipán. De ezt majd kicsit később.

Hozzávalók:

10 dkg vaj
5 dkg kakaó
4 tojás
22 dkg cukor
10 dkg liszt
1 kávéskanál vanília kivonat
csipet só

A sütőt előmelegítettem 180 fokra. A kakaóport összekevertem a liszttel, egy másik edényben pedig a tojásokat habosra kevertem a cukorral, majd hozzáadtam a puha vajat,a sót,a vaníliakivonatot és a végén belekevertem a kakaós lisztet. Sütőpapírral borított kapcsos tortaformába öntöttem (26 cm átmérőjű), betettem ma sütőbe, majd öt perc múlva 170 fokra mérsékeltem a hőt. Nagyjából 25 perc alatt sült meg.
Amikor kihűlt, félbe vágtam, és meggyes-mascarponés krémmel töltöttem meg, amelybe még egy marcipánlapot is beillesztettem.
Kellett hozzá:
1,5 doboz (cirka 35 dkg) mascarpone (a másik fél doboz kell majd a tortára kívülről!)
1 doboz habtejszín
porcukor (ízlés szerint)
két marék mirelit meggy, vagy magozott meggybefőtt apróra vágva
1 csomag Zselatin fix
1 csomag marcipán (a Lidl-ben vettem, 57% mandulatartalmú, a márkája Belbake, ha jól emlékszem, és 20 dekás)
A tejszínt habosra vertem a Zaelatin fixsszel, amikor kellő állagú volt, belekevertem a mascarponét, a porcukrot és a meggyet. A marcipánt akkorára nyújtottam,  amekkora a torta.
A kettévágott tortalap alsó felére kanalaztam a krém egyik felét, rátettem a marcipán lapot, arra jött a krém másik fele, majd ráborítottam a felső tortalapot.
Alufóliába csomagoltam, és éjszakára betettem a hűtőbe.
Szintén még este elkészítettem a fondant-t a fent linkelt Kiskukta recept alapján, és ezt is fóliába, majd nejonszatyorba tettem, és szobahőmérsékleten éjszakáztattam.

Másnap a maradék mascarponét összekevertem némi porcukorral, és kívülről bekentem vele a tortát. A fondant egy részét kinyújtottam, ráterítettem a tésztára, és eligazgattam rajta. Levagdostam az alján a felesleges részeket, és a maradék fondantból még díszítgettem. A rózsaszínes színt pár csepp céklalé hozzáadásával értem el, a 13. pedig kakaóporos.

Kis kitérő a H1N1 elleni oltásra

Aki járt már ennél a bejegyzésnél, nyilvánvalóan észreveszi, hogy ez nem az.
Nem a véleményem változott meg, csupán árnyaltabban látom a kérdést. Wise Lady intelmeit megfogadva mérlegeltem, és arra jutottam: ez a kérdés messze túlnő azon, hogy én laikusként bárkit - akaratomon kívül - befolyásoljak az oltással kapcsolatban.
Tudjuk, hogy milyen megosztott maga az orvostársadalom is a kérdésben, az internetről, az orvosoktól bárki tájékozódhat, már amennyire.
Célom az volt az eredeti bejegyzéssel, hogy egy kicsit a másik oldal felől is megpiszkáljam az oltás-ügyet, hogy egy kis vitát szítsak, aztán az érkező kommentek alapján gondolkodjunk együtt tovább. Azt hiszem, a hozzászólások maximálisan visszatükrözik azt a kételyekkel és kérdésekkel teli szituációt, amiben most az ország jórésze toporog. Ezért sem tüntetem el az egész bejegyzést, mert szeretném, ha ezek a vélemények megmaradnának.
Döntenie úgyis mindenkinek magának kell, és azért csak ő lesz a felelős.

Milyen a magyar konyha?

A keszthelyi Festetics-kastély könyvtárában folytatott újabb kutakodásomról számoltam be nemrég; ennél a témánál időznék még egy kicsit. Ezúttal Tábori Róbert egyik cikkének részletét szeretném bemutatni. Érdekes, hogy az újságíró általam fellelt életrajzai egyikében sem szerepel, hogy hosszú időn át írogatott a Magyar Lányok-ba; az 1899-es évfolyam egyik számában a magyar konyháról elmélkedik. Nos, azt elmondhatom, Tábori definíciója szerint az én konyhám nem is konyha: csupán egy ablaka van...

A magyar konyháról.

(...) Lássuk hát, milyen mostanában a valóságos magyar konyha,(ezúttal a helyiséget értem), a hol még a Nagyasszonyok tradiczióihoz híven főznek és sütnek.

Először is nagy, kényelmes és világos. Azokat a csúf, apró zúgokat a lépcsőház valamely sarokaljában, a hová a napfény be sem hatolhat, meg nem tisztelem azzal a czímmel. Legalább is két ablaka van és közepén egy széles, kétszárnyas ajtó, a mely nem a lakásba vezet, hanem a szabadba. Mert a konyhának levegő kell, sok jó és tiszta levegő, akár csak egy emberi tüdőnek. Ha egészséges levegő járta át az ételt, mialatt fő, mennyivel izletesebb és egészségesebb! A hol lehetséges, a konyha előtt néhány fa, vagy legalább virágcserép álljon, olyan virágokkal, a melyeknek illata nem túlságosan erős, hanem inkább leheletszerűen finom. Akárhány magyar asszony főztén rajta van kedvencz virágának sejtelmes illata, ő maga sem tudja, honnan kerűlt oda: pedig tán csak összesen egy kis csokrot tűzött belőle keblére és onnan szállott alá néhány finom pára a főztébe.
A magyar konyha csodálatosan tiszta. A hol még nincs vízvezeték, közvetlen szomszédságában áll a kávás kut, s oldalt a falaknál a hófehérre surolt faedények , mindig szinültig tele friss vízzel. Bádog-vagy rézedényt nem szivesen használnak vízhordásra minálunk, mert attól tartanak, hogy a fém sajátságos íze megrontja a víz tisztaságát és üdeségét. A jó magyar gazdaasszony hetenkint legalább is kétszer suroltatja föl konyháját, személyesen felügyelvén arra, hogy a bujdosó porszemeknek és pókhálónak alaposan hadat üzenjenek. Faluhelyen a konyhát fehérre meszelik, másutt meg sötétre, hogy meg ne lássék rajta annyira a kigőzölgés nyoma. Az utóbbi szokás újabb keletü és nem igen ajánlatos, mert sajátképen azt jelenti, hogy a piszkot láthatatlanná akarják tenni. A fehér meszelésnek épen az az előnye, hogy a legcsekélyebb folt is meglátszik rajta, a minek az a következménye, hogy újból meszelik. A ki a régi Nagyasszonyok igazi utóda, az ma is meszeltet sokszor, legalább minden második héten. A meszelés idején és utána vagy hat óráig nem használhatják a konyhát főzésre, mivelhogy a mész szaga beleveszi magát az ételbe.
Az edényfélék közül kiveszőben van már az a sok szép rézüst, rézfazék és bogrács, a mely egykor csillogó fénye és dísze volt a magyar konyhának. Bár néha bajt okozott, ha nem ügyeltek kellő foncsorozására, mégis sajnáljuk pusztulását, mert impozáns és igazán szemrevaló látványt nyújtott, ha a tűzhelyről szétáradó fény visszatükrözött róla. Ma inkább használják a cserépedényt és a bádogból való edényt, a mi olcsóbb is és könnyebben tisztítható. Hanem az a költészete még sincs, a mely például a nagyanyám levesfőző üstjét körűlvette. Róla írta végrendeletében: ,,Ezt a levesfőző üstömet pedig, a melyet édesanyám kapott lakodalmára én az unokám feleségére hagyom”. Ma minden unoka egy pár tuczat levesfőző fazekat fogyaszt el, mert cserépből van az istenadta.
A tűzhely kisebb lett az idők folyamában és nem is olyan várszerű már a külseje, mint nagyanyáink idejében, a mikor valóságos lajtorján hágott föl a kukta, ha a fazekak legfelsőbb sorát akarta megszámlálni, de ma is elég tekintélyes még ott, a hol magyar szellemben főznek. Hanem a nyílt tűzhelyek már mindenütt eltüntek, együtt jár az az erdők ritkulásával, a mikor takarékoskodni kell a fával. A ,,sporherd”- így nevezik még a legmagyarosabb vidéken is, nem pedig takaréktűzhelynek- rengeteg hódításokat tett és valamint a kandalló, úgy a nyílt tűzhely is már nemsokára a legendába vonul vissza. Vele együtt a nyílt kémény is a sonkafüstölő készülékével. Annyi bizonyos, hogy az újmódi tűzhely jobban kedvez a tisztaságnak, mint a régi és a mellett a füst nem érezhető, holott azelőtt sokszor nagyon kellemetlenkedett. Gazdagabb házakban a rézedény idejének multját kipótolják azzal, hogy az uj tűzhelyet gazdag rézdíszítéssel szerzik be, szegényebb embernek jó a kovácsolt vasból való díszítés is. Nevezetes része az új főzőmasinának a sütő. Egészen komolyan biztosított egy fiatal és a főzés tudományában jártas menyecske arról, hogy a sütőnek van saját lélektana, a melyet tanulmányozni kell és annyi szeszélye, akár két fiatal asszonynak. Ha nem tetszik neki a szakácsné, két óra alatt sem végzi el azt a munkát, a mire máskor fél óra elégséges. Ellenben mikor jókedvü, úgy durozsol az asszonyának, akár a hizelgő macska.
S ebben a környezetben ott látom a magyar konyha tündérét, a magyar asszonyt: ugyanazt, a ki a családi életnek is nemtője. Amott a lelki jólétet tartja a kezében, emitt a testit. Valami különös báj veszi körűl, sugárzik hevülő arczából és csillogó szeméből. Az a tudat, hogy a mit ő alkot, annak hasznát veszi a ház apraja-nagyja, ki van fejezve minden mozdulatában. S jól tudom megérteni, hogy miért lopódzik be olyan szivesen a konyhába a munkáról hazatérő férj egy kis izelítőre, egy kis lopva kostolóra; mind a kettő pompásan ízlik neki: a kis tündér csókja is, meg a főzte is.

Meleg céklasaláta

Amint arra már korábban utaltam, kaptam három hatalmas céklát. Az elsőből lett ez a saláta.

Hozzávalók:
1 cékla
6 gyöngyhagyma
8 gerezd fokhagyma
2 nagy alma
3-4 ek olívaolaj
3 ek balzsamecet
1 dl fehérbor
só, bors
A céklát meghámoztam, kockákra vágtam. Egy közepes tepsibe alufóliát terítettem, beleszórtam a céklakockákat, meglocsoltam olívaolajjal, balzsamecettel, sóztam, borsoztam. A gyöngyhagymákat megpucoltam, 4-be vágtam, a fokhagymagerezdeket csak félbe, és ezeket is hozzáadtam. Ezután kövekezett a két alma héj nélkül, kockákra vágva. Két kanál segítségével jól átforgattam az egészet, aláöntöttem a bort, alufóliával lefedtem, és másfél órára 200 fokos sütőbe tettem.
Fantasztikus illatok lengték be a lakást ezidő alatt, jöttek a kíváncsiak, hú, mi ez? Mutatom a tepsi tartalmát, erre csalódottan: jaaa, cékla...?

Én még egy kis pirított tökmaggal is megszórtam, és elképzeltem, hogy a hosszú téli estéken mennyi céklasalátát fogok gyártani... Tudjátok, milyen egészséges?

Kedves szülők

Tegnap Budapestre utaztunk teljes létszámmal, és útközben, a balatonlellei Mol kút felé közelítve kértem a férjemet, álljunk meg egy pillanatra, hadd szaladjak be egy tejeskávéért. Kezdett kicsit fájni a fejem, és ilyen esetben sokszor egy jó kávé megoldja a helyzetet. De csak a jó - azt pedig a Mol Marché éttermében lehet kapni, a többi rosszabb, legalábbis ismereteim szerint.
Megálltunk, beszaladtam, pár perc múlva már a kávéval együtt ültem vissza az autóba, mire Bence megszólal: jaj, anya, nem kaphatnék valami innivalót, szomjas vagyok...
Erre a többi is visszhangozni kezdte, én is, én is...
- Nem - vágtuk rá Apával egyszerre -, négy vízért  most nem szándékozunk egy ezrest fizetni, fél órája indultunk, otthon mindenki ivott, meg aztán egy órán belül a célnál vagyunk, ott lehet enni-inni, addig kibírjátok - hadartuk el a gyerekeknek.
Csend lett. Csak Bence sóhajtott fel fájdalmas-szemrehányón újra:
- Jaj, milyen kedves szüleim vannak...